Hodworks: Szólók (Adaptáció)

Nem a színpadon jelenlévő ember és emberek közötti kapcsolaton keresztül akartam​ kommunikálni, hanem a néző/k és az előadó között létrejövőn keresztül. Ez nem egy hierarchikus viszony a néző és előadó között, hanem horizontális érzetű. Tapasztalom magamon, hogy különböző emberek jelenlétében mássá válok, máshogyan reagálok. Előfordul, hogy úgy, ahogyan nem is szeretnék. ​Ennek a mozgékonyságnak a felismerése, tudatos kezelése, ​a hatás és reagálás gyorsasága, milyensége formálja a emberek közötti kapcsolatot. Izgatott ennek a kommunikációnak a milyensége, gazdagsága, hogy mennyire határozza meg, hogy mit érzek, érzékelek, gondolok. Érdekelt az a viszony, ami az előadóval/alkotóval együtt létrejön, ahogy alakul, és ahogy a formája, „játszmái” eszközei és tartalma mind az előadás részévé válnak. Kit mi mozgat meg és az milyen formai megvalósulást nyer? Végig mozgatott, hogy kinek is készül ez az előadás? Az univerzumnak, vagy egy rétegnek, vagy „csak” embereknek? Mit jelent az ember? Kik ők? Mit hoznak magukkal? Ennek következményeként: mi a darab sorsa, beleértve a fenntarthatóság és az egzisztencia kérdését is. Vagyis a kultúrpolitika, piac és művészet egymásra hatása. Mennyire formálja egyik a másikat? A döntéshozók milyen célokból határozzák meg, hogy egy-egy alkotás hova, kihez juthat el? Hol, mit tanulunk és mire hivják fel a figyelmünket? Ezek a szempontok milyen intézményekhez, milyen támogatási rendszerhez kötődnek? Persze nem tud egy táncelőadás erről szólni, de mégis fontosnak érzem leírni, mert az előadás választott formáinál döntően hatottak ezek a gondolatok. És persze továbbra is izgattak a számomra nagy klasszikusok: hol és hogyan élhető meg a szabadság, annak keresése, a test és a nemiség meghatározottsága, a hagyomány és az én formálódása, az életben előforduló óriási különbségek abszurditása és fájdalma, a gyűlölködés és a pusztítás ereje és ezzel szemben a megértés, kompromisszum és elfogadás – partnerré válni, képesnek lenni eljutni az egón túl egy megengedő világ felé, ahol az emberi inteligencia képes a megbékélésre. Hogy mi is ez? Egyszerre kellene mindenkinek megvilágosodnia? Mindig is ez volt, kétpólusúság. Mit kezdhetek ezzel? Hol a nyugalmam? Hol a hitem? Harcolok, de meddig, van-e terep vagy visszavonulok és kialakítom a saját személyes kultúrámat, amihez társakat keresek, és együtt építjük a világot olyanná, amilyenné mi szeretnénk. De hol is? Budapesten? Mit zárok el és mit nyitok ki magamban, hogy ez teljesüljön. Mindenesetre azt fontosnak látom, hogy párbeszéd legyen, lássuk, hogy mi a hatása annak, hogy létezünk.​

Hód Adrienn kérdezte, hogy én mit csinálok? Mondtam, hogy én részt veszek. Erre mondta, hogy Alien azt hiszi, hogy értik. Én azt hiszem, hogy értenek. Idegen maradok, amíg valamilyen eszközzel nem tudom megosztani azt, amit érzek. Sokszor nézem, ahogy dolgoznak, erőlködnek a létrán, vagy csak ügyködnek valamin. Értenek valamihez, megoldanak egy problémát, létrehoznak, megjavítanak, elmagyaráznak. És nem is tudnak arról a kis részletről, amit én eközben figyelek a hátukon, vagy lent a cipőjükön, vagy az arcukon, ahogy a koncentráció érzelmekbe húzza az arcizmokat. A dologgal való azonosulás megrajzolja a szemöldök ívét, a hatni vágyás bevonja az egész testüket. A cselekvés humora, a trükk hátulról. Akkor érzem az egész embert mint cselekvést, amiben minden részlet, amit látok mágikus szimbólum. Aztán azt veszem észre, hogy az emberek közül naponta egyre több az idegen ismerős, egyre többször érzem azt, hogy már köszönnöm kéne.

Egyedül állok a szemetek kereszttüzében. Az egyetlen tájékozódási pontom mélyen, a hússal díszített gazos csontvázamon belül trónol. Két üvegszem nem győzhet le egy sereget, egy száj sem adhat választ egy tömeg kérdéseire, az én egyetlen lyukam sem elégítheti ki egy élvhajhász tolvaj éhségét. Lehet, hogy egy egyszerű érintésnek lenne értelme? De akkor félő, hogy a függő természetünk elkezdené megfolytani és kővé változtatná azt a megmagyarázhatatlan titkot. Fogadd el és lásd e titok nem kielégítő, mégis természetfeletti szépségét.

Szeretem, ahogy a napfény megtörik a szemközti erkélyajtón. A formák olyan szilárdak, hogy azt érzem, meg tudom fogni és meghajlítani az árnyékokat. Amikor időt szánok arra, hogy meglássak valamit vagy valakit, a dolgok kapnak egy ilyen csodaszerű réteget. Nehéz megérteni, hogyan alakul egy ilyen textúra az univerzumban. Egyszer a napnak is meg kellett születnie és a körülöttem lévő mindeneknek, hogy így lássam. Talán idebent megfosztom magamat a saját létezésemtől. Minden matéria. És én gyakran foglalkozom a láthatatlannal. Ha teljesen lecsendesülök, ezek a láthatatlan dolgok is hajlíthatók. A szépség lehetőség arra. hogy észrevegyünk valamit…

Hód Adrienn tíz éve alapított társulata, a Hodworks mindössze néhány független alkotóból áll, de mára megváltoztatta a színpadi szabályokat. Például azzal, hogy sorban megszegték, majd azonnal újra is konstruálták azokat. (…) És most született egy összefoglaló jellegű, illetve érzésem szerint korszakzáró mű, amely történetesen szólókból áll. (…) Riadt technocsecsemő, skizofrén parókanő, óriás, emlékező papírszörny sorjázik előttünk, majd táncdalfesztivál fantasyjelmezekben, beéneklés egymás jeleneteibe, végül csak nyugalom és szépség. Olyan giccs, hogy már szinte kozmológia. Kemény, a hétköznapi tájékozódási pontjainkat is megváltoztató két óra volt. Tudnék belől húzni, de a lényeg, hogy a Szólók végtelensége már a saját időmben lüktet tovább.

Történt ugyanis, hogy az egyik előadásbeli nagymonológ – igen, monológ, mert Hód Adriennél egy ironikus szómenés is simán lehet szóló – olyan kéjes élvezettel trancsírozta szét a Hodworks munkáit tárgyaló kritikai beszédet, és vele együtt persze a társulat önképét, önmeghatározását is, hisz a kettő nem válik szét élesen, hogy öröm volt nézni és hallgatni. (…) Hiszen Hód minden idegszálával arra törekszik, hogy az előadás ne szimpla táncprodukcióként, hanem előadó és néző közös történeteként értelmezze magát, ahol a néző nem bújhat el a biztonságot jelentő sötétben, a táncosoknak pedig számolniuk kell a körülöttük ülők reakcióival, létezésével. (…) Valahol az ösztönök, a tudattalan, a vakfolt tájékán kutakodunk megint – ez Hód Adrienn rettegve imádott Bermuda-háromszöge. (…) Nézhetjük közelről, szemlélhetjük távolról, analizálhatjuk innen, boncolgathatjuk onnan: a Hodworks a Basse danse (2011) óta nem tud hibázni.

A sorban érkező intenzív érzetek pőresége szép lassan meztelen lelkek dermesztően érzékletes katalógusává alakul. És ezek között a lelkek között mindenki megtalálja önmagát és a szeretteit is. Vannak előadások, színházi pillanatok, amik a tapssal együtt múlnak el vagy másnapra kialusszuk őket, mások napokig kísértenek. És van egy-kettő, amik talán örökre magukkal visznek.