Suttogók – József Attila-est

A három, karakterében meglehetősen különböző színész egyként mondja a verseket. Sokszor az egyes versek közötti átmenet sem érzékelhető, mintha az egész est alatt egy nagy, egybefüggő, levegővételekkel tagolt szöveget hallanánk. Szólamaik sokszor találkoznak, néha szétválnak, de csak annyira,  hogy ebben is az összhangot, az összefonódást érzékelhessük,vagy, hogy az éppen a főszólamot vivő színész sorait a többiek suttogásaikkal,visszhangjaikkal fessék alá. Versekben kommunikálnak egymással, és verseken keresztül velünk. Egymásnak adogatják a sorokat, a suttogástól a kiáltásig sokféle árnyalatot járnak be. (…) A szó értelmében szabadon összeállított anyagban nem szavalnak verseket, hanem mint amikor az ember kézbe veszi a kamaszkorában lehasznált, kávé- és dinnyepecsétes kötetet, amit már leukoplaszt tart össze, és szabadon beleolvas, fejcsóválva, hogy lehet ennyire égetően közéletien is kortárs, egy-egy versszakot magának többször is elmormogva, aztán több évet előrelapozva, a következő vers odakívánkozó szakaszát megkeresve.

József Attilának semmiféle elismerés nem jutott azok részéről, akik a társadalomban, kultúrában hatalmi pozíciókat birtokolnak. Itt élhet és sikolthat szenvedésében egy nagyszerű ember: süket fülekre talál főképp azok körében, akik a legszívesebben nevezgetik magukat a kultúra hordozóinak.